Veszteség alatt sok mindent érthetünk. Legtöbben egy szeretett személy elvesztésére és az azzal kapcsolatos gyászfeldolgozásra asszociálunk, de veszteségnek tekinthetjük például egy társas kapcsolat megszakadását, akár barátiról, akár szerelmiről van szó, egy munkahely megszűnését, vagy az élethelyzetünkben, az egészségi állapotunkban bekövetkező jelentős változást. Ami biztos, hogy mindannyian találkozunk a veszteség élményével az életünk során, és különbözőképpen dolgozzuk azt fel. A veszteségre adott reakciók összességét gyásznak nevezzük.
A gyász meglehetősen egyéni pszichés reakciókat vált ki belőlünk; a veszteséget megpróbálhatjuk elfogadni, megtalálni az értelmét, pozitívan újraértékelni, kifejezve az érzelmeinket, támogatást keresve, de az is lehet, hogy inkább elhanyagoljuk vagy nem tudunk vele mit kezdeni. Az érzelmeink szintén nagyon változatosak lehetnek: megjelenhet bennünk üresség, tehetetlenség, kétségbeesés, szorongás, félelem, sóvárgás, bűntudat, bizonytalanság, bánat, de indulat és megkönnyebbülés is, ezeket pedig van, hogy nehezen szabályozzuk. Előfordulhat, hogy ilyenkor visszahúzódunk a társasági élettől, automatikusan végezzük a tevékenységeinket, elvesztjük az öröm- és cselekvésképességünket, és beszűkül a gondolkodásunk, nem tudjuk megosztani az érzéseinket, vagy éppen kontrollálhatatlannak éljük meg azokat. Gyakori, hogy a veszteségen rágódunk, azzal kapcsolatban álmodunk, és töprengünk, mit kellett volna máshogyan tennünk, vagy hogy a mi hibánk, és megváltoztathattuk volna a történteket. A gyász testi tünetekben is megnyilvánulhat; akár szervi okkal nem magyarázható fájdalmak és rosszullétek, kimerültség, feszültség, fejfájás, alvászavarok, étvágytalanság jelentkezhetnek, illetve a veszteséget követő két évben a megbetegedések valószínűsége is jócskán emelkedik, ahogyan a káros szokások és az alkoholfüggőség esélye szintén.
LMBTQ-személyeknél a gyász különösen komplikált lehet például abban az esetben, ha egy coming outot követően az érintett személynek szembe kell néznie azzal, hogy egyes családi, barátai kapcsolatait elvesztette; egy élő emberrel való kapcsolat elgyászolása különösen nehéz lehet, ha az az érintettet a nemi identitása és/vagy szexuális orientációja miatt utasítják el. Hasonló ehhez egy (vallási, kulturális, stb.) közösség kirekesztése, amikor szexuális kisebbségbe tartozó személy kénytelen kilépni az adott csoportból az önazonosságának megtartása érdekében. A gyászt az is bonyolítja, ha a származási családtól elszakadva nincs lehetőség részt venni a búcsúzási rituálékban vagy az elhunyt rokon temetésén, illetve, ha vegyes, komplikált érzésekkel teli volt az elvesztett személlyel való kapcsolat. LMBTQ-emberek társadalmi kontextusban keletkező veszteségének tekinthető a tervezett jövőkép, a pszichológiai biztonság és a láthatóság elvesztése is – amikor többé már nem elérhető, megvalósítható a vágyott jövőbeli elképzelés, nincs lehetőség szabadon és nyíltan megélni az identitást, akár egy adott ország politikájának megváltozásából, a diszkrimináció és a gyűlöletbűncselekmények számának növekedéséből következően.
A veszteség feldolgozását számos tényező befolyásolja: többek között az életkor, a személyiségvonások, az aktuális pszichés állapot, a korábbi traumák, a kulturális és vallási közeg elvárásai, a társas támogatás elérhetősége, illetve ha halálesetről van szó, annak módja, váratlansága. A gyász feldolgozásában erőforrásként a társas támasz kulcsfontosságú szerepet tölt be – ha van olyan személy (lehet szakember is), akinek nyíltan kifejezhetjük az érzéseinket, ő pedig azokat figyelmesen meghallgatja és el tudja fogadni, az már sokat tud segíteni. A közhelyek kerülése és a különféle reakciók normalizálása, azaz természetesnek tekintése szintén fontos lehet – a kezdeti időszakban számos olyan megnyilvánulás rendben van, amely más esetben patológiásnak (nem egészségesnek) minősül. Különösen hatékony módszer a gyászfeldolgozó önsegítő csoport, amelyben hasonlóan veszteséget átélt személyekkel kapcsolódhatunk, megosztva a megéléseinket, gondolatainkat, érzelmi közösséget alkotva a többiekkel, különböző búcsúzást, lezárást támogató gyakorlatokat, technikákat alkalmazva.
Vannak feldolgozást akadályozó tényezők is, ilyen például a túlzott elszigetelődés vagy tevékenykedés, az érzelmek kifejezésének gátlása, a figyelem elterelése, az elkerülés, továbbá az, ha a különböző, gyászhoz kapcsolódó mítoszokat, hiedelmeket elfogadjuk és magunkévá tesszük. Erre példa “az idő minden sebet begyógyít” szólás, ami azt sugallja, hogy később könnyebb lesz elviselni a veszteség fájdalmat. Ezzel a mondattal akarva-akaratlanul elvárásokat támasztunk a gyászolók felé, jelezve, hogy bizonyos idő eltelte után már nem szabad szomorúnak lenniük a veszteség miatt. Ehelyett tanácsosabb azt a mondatot és egyben megközelítést szem előtt tartani és annak megfelelően is kommunikálni, hogy “a gyász nem múlik el, csak körbenövi az élet” (Orvos-Tóth Noémi).
Az újabb elméleti megközelítések szerint egy gyászfolyamatnak nincsenek jól elkülöníthető szakaszai, de meglehetősen hosszú, 3-6 hónapig, vagy akár egy évig is tartó folyamatnak tekinthető, amit nem lehet késleltetni, sem siettetni. Fontos felismernünk az elakadt gyászfolyamatot is, amely megjelenési formájában, mélységében és időtartamában egyaránt lehet szokatlan; megrekedtséggel, fokozott bűntudattal, mély szomorúsággal, szociális és fizikai visszahúzódással, vagy éppen a negatív érzések elfojtásával, a feldolgozás elmaradásával jár, és valamilyen újabb veszteség minden bizonnyal elő fogja hozni újra. Feldolgozottnak akkor tekinthetjük a veszteséget, ha az elvesztett személlyel kapcsolatos pozitív emlékeket fájdalom nélkül fel tudjuk idézni, illetve képesek leszünk új, örömteli élmények befogadására, új kapcsolatok kialakítására, és alkalmazkodni az új életszakaszunk szerepeihez.